2011. november 22., kedd

Szent Erzsébet ünnepén a Keleti-Kárpátokban

Nálunk az ősz is sűrű. Utas ugyan csak elvétve akad, de ronda nyelven szólva, ilyenkor "termelünk". Ilyenkor kell megtervezzük azokat az utakat, amiket jövőre szeretnénk a nagyérdemű figyelmébe ajánlani. Ezért én (mi) ilyenkor utazok a legtöbbet. Hiszen jó utazásokat nem lehet csak az asztal mellett összeállítani. Megbeszélések itt-ott, látnivalók felkeresése, újdonságok felfedezése. Ezek, a novemberi ködben, csöpögésben, jórészt sajnos sötétben megtett utazások nyomasztóak tudnak lenni. Végtelen kilométerek a szürkeségben. Brrrrr.
Ezért is fogadtam nagy örömmel, amikor a "könyvelésünkről", Jenő barátomtól kaptam egy verbális, majd írott meghívót Szent Erzsébet napjának erdélyi ünneplésére. Huszonéves "Erdély-jártasságival" a zsebemben nem vagyok oly zöldfülű, hogy ne tudnám, felemelő élményre készülhetek. Összeköthető a munka a fizikai-lelki élménnyel. Az élménnyel, amely nem csak önző okok miatt fontos, hiszen cégünk feladata, sőt filozófiája, ezen élmények átadása minél többeknek.
Nosza, menjünk Erdélybe!
Hajnali indulás, útközben ilyen-olyan dolgok elintézése, és késő este már Berszán atya tölti poharunkba a jófajta futásfalvi szilvapálinkát a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Gimnázium igazgatói konyhájában. Igen, ott ilyen is van, az atya ott lakik egy szobácskában, konyhája pedig valóságos találkozási csomópont. Oda futnak be neves művészeink, közéleti szereplőink, lelkes, iskola-támogató hazafiak, megfáradt, feltöltődni vágyó vándorok, az iskola diákjai ügyes-bajos dolgaikkal, a tanárok, a fűtő, a gondnok, a helybéli csángó népek, nagyok, kicsik egyaránt.
Az iskoláról, Berszán Lajos atyáról írtam még a tavasszal, amikor az 1%-ok felajánlásakor ajánlottam mindenki figyelmébe.
A futásfalvi szilva jó. Épp eléggé karcos. Az asztalnál ül az iskola egyik volt diákja is, akit a csíkszeredai pályaudvarról vittünk hazalátogatni. (Előtte, szülőfalujából 7 km-t gyalogolt a sűrűr erdő meredélyén. Vállán a laptop, kezében a bot, ami bizony kellhet a medve, farkas járta rengetegben. Ilyen napjaink Ábelje. Tiszta szellem, tiszta lélek, innováció és hagyomány. Sűrűn, egyben.)
Igen, haza, mert ez az iskola valódi otthon: csángóknak, székelyeknek, főleg a szegényebb sorsú gyerekeknek. Itt többen tanulhatnak úgy, hogy ilyen-olyan mecénások segítik tanulásukat. Mert itt a mecénás sem gondolkodik. Berszán atya személyisége minden biztosítéknál erősebb garanciát ad arra, hogy érdemes ideadni a támogatást.
Beszéljük a nemzet dolgait. Ahogy az az ilyen helyeken lenni szokott. Gondolom, ezen az estén is még vagy félszáz-száz, de lehet, sokkal több elszakított területen lévő konyhában vitatták ezeket a kérdéseket. Az elmúlt 20 év szinte egyetlen nagy eredménye: tömegesen találtunk újra egymásra, ezernyi szálon a dolgoznak az emberi kapcsolatok.

A gimnázium idei búcsúja számunkra még gazdagabb. A vasárnapi ünnepet ugyanis megelőzi szombaton egy Úz-völgyi esemény. Az Úz patak völgye az egyik átjáró Erdély, illetve a Csíki-medence és Moldva között. Egy nem használt átjáró, mivel az útviszonyok elriasztják napjaink rohanó emberét. Az Úz völgyében mind a két világháború idején komoly csaták folytak, mindkétszer az oroszokkal. Magyar-német-orosz katonai temető van az ezeréves határ közelében, no és bájos kis kápolna. Ezt a kápolnát az elmúlt egy évben felújították, elsősorban Kujbus Benedek, Csillag Péter és Csillag Géza székely-csángó urak adományaiból. Ennek újraszentelésére mentünk a varázslatos, elhagyatott, a vándort kitárt, szerető karokkal fogadó Úz völgyébe.
Azt tudtam, hogy a Csíkszentmártonból kiinduló Úz-völgyi út szinte járhatatlan. (Különben már mentem volna arra felé.) Épp ezért - mint előző este elmagyarázták nekünk - "először átmegyünk Gyimesbükknél Romániába, majd el egészen Kománfalváig, s onnan az Úz mentén újra hazajövünk egészen a kápolnáig, így csak tizenkilométer a borzalmas út".
Így történt. A "határ" után nem sokkal jött Brusturoasa, nézem a térképet, Bruszturózsa. Brrr. Jaj, ne erőlködjünk - gondolom, ugyis elhagytuk már Gyimesbükknél a határt. Utána jöjjenek csak a román nevek! Az ő földjük. Kisebb kitérővel megtaláltuk a Moldvából visszavezető utat. A keresgéléskor mi makogtunk románul Jenő barátommal, mert a "román egyetemista" székely meg sem mukkant, mondván, nem ismeri a nyelvet. :)
Az Úz itt fel van duzzasztva, csodás tó mellett, színes őszi erdőben halad a "drum forestier", azaz erdei út.


Bármily hihetetlen, ott az erdőben egyszer csak mindhárman úgy érezzük, "hazaértünk", ismét átléptük a "határt". Kisvártatva feltűnik az egykori Úzvölgy település. Egy szép, újnak tűnő kereszt jelzi, a sok zötyögésnek lassan vége. A kereszten a felirat: "Meghaltak a hazáért". Az Úz völgyére merőleges kis völgyben ott a kápolna. (Telefonomra nézek, nincs térerő. ÖRÖM, ez tényleg nem csupán szép, hanem nagyon jó hely.)

A Szentmise éppen elkezdődött. A csíkszeredai segédpüspök úr (ugye tudjuk, itt is a hatalmas kiterjedésű, Szent István alapította Gyulafehérvári Egyházmegye területén vagyunk?) újraszenteli a kápolnát. A mise zenei részét a gyimesi csángó fiatalok adják a Szt. Erzsébet Gimnáziumból. A prédikáció idejére, az amúgy gyönyörűen sütő nap sugarai megbotlanak a hegyből égnek ágaskodó fenyők ágain. Hirtelen lesz roppant hideg.


A püspök úr beszédje hirtelen nagyot harsan: "Isten nélkül szabadon - ez mai világunk jelmondata".  Ez, és az ebből kifejtettek rímelnek egész kiutazásunkra, mely közben arról beszéltünk, erkölcsi válság nélkül gazdasági sem lenne, s mely közben az autóban Hamvas Bélától hallgattuk "A bor filozófiáját", nagyon rokon gondolatokkal. Beszélt még az összesen 24 évet megélt Szent Erzsébetről, ki példaképe a szerető feleségeknek, a jó anyáknak, a szegények segítőinek. Nyilván nem véletlen, hogy a hatalmas rengetegben, a véres háborúban a szeretet egyik példaképének tiszteletére szentelték ezt a kápolnát, melyet tervezett és épített - örökítsük meg itt is nevét - Varga János honvéd utász tizedes, 1917-ben.

A völgyet a miskolci 10-es gyalogezred védte - tudjuk meg a miskolci kormányhivatal igazgatójától a mise utáni egyik ünnepi beszédben. Hatalmas veszteségek után, a miskolciak emlékére is a munkácsi 11. gyalogezred katonái építik. Gondolom, Varga János tizedes is ott szolgált.
Az ünnep végén, módom nyílik kicsit közelebbről megnézni a kápolnát, barátkozni a szentmártoni székelyekkel. Fekete sulytásos ruha, fekete kucsma, bajszos, egyenes arcok.



Az ünnep "Agapéval", a keresztények szeretetét kinyilvánító étkezéssel zárul. A jó szentmártoniak 15 kg húsból, 40 kiló pityókából (Erdély-jártasságival nem rendelkezőknek: krumpliból) főznek pityókás tokányt. Melléje pálinka, bor, minden mennyiségben. Az étel bizony mind elfogy. Nem is számítottak ennyi látogatóra. Mert a helyieken kívül jönnek magyarországiak, de eljön a magyar konzul is, és a bukaresti nagykövetünk lelkes neje is.
Kedves Olvasó! Kérem, ne nehezteljen, amikor egy erős közhelyet használva azt mondom, hogy a csontig hatoló hideg mit sem számított, mert a lélek, a hangulat, az a csodálatos Úz-völgyi érzés annyira melegített. Ne nehezteljen, mert tényleg így volt. Úgy beszélgettünk, mint régi barátok. Tudtuk mindnyájan: együvé tartozunk, a legnagyobb, ember által megélhető közösséghez, a nemzethez.


Az egyre oldódó csevejben egyre több a kacagás. Ebben a két napban azt is sokszor hallhattuk mind Hamvas Bélától, mind a nagyszerű prédikációkból, hogy a besavanyodó szenteskedés mily rossz is, mennyivel szebb és jobb az öröm, a való élet megélése. Igen, jóllakva, pálinkázva, borozva, viccelődve. A jót élvezve. A kondér körüli csevejben hamar kiderül, a püspök urat is egy "ruszki" GAZ-zal hozta egy szentmártoni gazda a rettenetes úton. Nincs is ennél jobb jármű e célra. Büszke is tulajdonosa. Mondja, autója olyan nő, akinek az arca nem szép, no de az alsója tökéletes. És ugye férfiak vagyunk.... Azt szeretjük. :)

Úzvölgy település valaha 1000 feletti lélekszámú volt. Még kisvonat is járt ide, a "zsidó" építette, mondják, hordta le a fát. A település mára eltűnt. Egyetlen lakosa van a düledező házacskák szomorú során.

Itt van azonban a katonai temető. Egy éve, hogy lejártuk a Doberdó, az Isonzó katonai temetőit. Szembesülve az I. világháború minden képzeletet felülmúló poklával. Most az ország túlsó végén vagyok. 1600 magyar baka felett lépkedve, kik mellé temették a II. világháború hőseit.




A "településen" van az egykori, 1940. után épített magyar határvadász laktanya is. Ma pereli Csíkszentmárton község a román államtól. Nem olyan kóskárolyi, mint a gyimesi, de szép. Aki olvasta Sebő Ödön A halálra ítélt zászlóalj című könyvét, az tudja, miről van szó.
Hazaútban megállunk az egykori határon. A román vámház még áll. Ott, az ember által alig járt erdő sűrűjében. De a környék lakói, öregek és kicsinyek tudják, sőt, számon tartják, mi is van ottan. A legtermészetesebben használják a "határ" kifejezést.
Az Úz meg rendületlenül dolgozik völgyének alakításán.


Vasárnap. Szent Erzsébet ünnepe a tiszteletére szentelt gyimesi csángó-székely iskolában. Amíg a búcsús árusok rakodják kifelé portékáikat teszek egy sétát a gyimesfelsőloki temetőben, letekintve a híres viaduktra.



Az ünnep központi eseménye természetesen az iskola aulájában és egyben kápolnájában megtartott Szentmise. A csángó gyerekek mondhatni tömegesen várnak szentgyónásra a földszinti helyiségek mindegyikében üldögélő, az ünnepre összegyűlt székelyföldi papoknál.
A misét, annak lelkiségét, hangulatát (ha szabad itt ezt a szót használnom) a magasba emeli a diákok énekkara. Tiszta, ízes magyarsággal harsogják az énekeket. Mindegyikük a maga oly természetességgel hordott, annyira ráillő népviseletében. Életerős ifjak, bájos lánykák. Én csak ülök, az árpádsávos Erzsébet-zászló alatt, a csángó és székely helyi nagyságok között, s a könnyem majd kicsordul.

A mise végén ötletes műsort hallhatunk a diákok előadásában Szent Erzsébetről. Az egyik főszereplő egy cigány fiú. Nem, nem a "political correct" jegyében. Egyszerűen azért, mert tehetséges. Mert szeretetre méltó. Mert szeretik is. Mert nincs szó ilyen-olyan értelmetlen, kilátástalan integrációs stratégiákról. A srác dolgos, lelkes, nyilván itt a helye. Ennyire egyszerű ez. Ez kérem még egy őszinte világ. Erdély megannyi épített és természeti csodája mellett ebben is egyedi és vonzó. A diákok beszéde szép, roppant természetes hazafiasság. A rendezés dicséri a tanárnőt. Ha Brüsszelből valaki idecsöppenne, el sem tudná képzelni, hogy nem Magyarországon van. Én sem érzem. Csak ott hátul, mélyen dolgozik a realitás ördögi tudata.
Berszán atya szívbemarkoló, ám ennek megfelelően roppant egyszerű szavaival ér véget az ünnepség. (Ne búcsúzz Atya a munkától, sok még a dolgod!)
A hangulatot csak fokozzák nagykövetnénk szavai. Köszönjük! Általa egy időben szólt a kedves, magyar Nagyasszony hangja és a magyar haza hivatalos hangja. Igen, diplomáciánk ilyen szerető ragaszkodással legyen ott minden nem itthon élő állampolgárunk, potenciális állampolgárunk ünnepségén.

Íme, erre jártunk:
Úz völgye nagyobb térképen való megjelenítése

Jövőre lehet, meghirdetjük az egyébként minden évben megtartott Úz-völgyi ünnepséget. Menjünk minél többen! Higgye el a Kedves Olvasó, az a hangulat, az az érzés annyit ad, hogy mindig emlékezni fog rá. Feltölti Önt, miként Ön teszi fényképezője akkumulátorával. És ez az energia bizony kell a mindennapokban a mindennapi helytálláshoz.

2011. november 6., vasárnap

Belföldi örömök

Nagy gondban van az utazásszervező, amikor egynapos, belföldi kirándulásoktól van szó. Gondban van, mert szereti őket, mert (a profittól függetlenül) örül, ha utasokat vihet a jó nevű hazai rendezvényekre, ugyanakkor problémás ezen utak meghirdetése, mert a kicsiny részvételi díjból is következően nagyon kicsiny az árrés, nem bírja el a reklámot, reklám nélkül viszont nem lesz elég utas. És itt az ördögi kör bezárult.
Mindennek ellenére a hazai utazási vállalkozót nagyjából olyan fából faragták, mint a többi, más területen dolgozó vállalkozót, s megpróbálja a leglehetetlenebb viszonyok között is elvinni az utasokat. Ez a mindenen túlmutató életképesség tartja még életben az országot. Szemben az összes hivatalnokkal és eurokratával, akik elvileg mind segítenek. Köszönjük szépen, csak ne tegyék ilyen intenzíven!

Ma reggel a tihanyi Garda Fesztivál felé fordítottuk buszunk orrát. Nem Hon Tours-ilag, hanem „civil szervezetileg”. De lesz ebből még HON Tours-os út is. :)
Délelőtt 10-kor behajóztunk Siófokon a „TÜNDE” motorosra.




Első uticélunk Balatonföldvár volt. Földváron többször utaztam át, térképbolondként láttam a Galamb-szigetet, de - szégyen, tudom - sosem voltam a kikötőben. Most megadatott. Épp oly tágas és kedves így Földvár, mint közútról. Gyors, forró tea, ez sajnos nem volt a hajón. Majd útközben kicsit "sasszézott" kapitányunk a Tihanyi-szorosban közlekedő komp körül, hogy más hajóbolondok, minket fényképezhessenek. :)



Innen Tihanyrév hajóállomáson tett "kezelés" (egy utas beszállt) után elértük fő célunkat Tihanyt.  Na ja, szép, országszerte jól ismert, kedves település, a bencés apátságnak köszönhetően jelentős történelmi múlttal, hogy csak a Tihanyi Alapítólevélre, vagy II. Endre királyunkra utaljak. De utalhatnék (eddig) utolsó királyunkra, IV. Károlyra is, aki elvesztve a budaörsi csatát Horthy Miklós ellen, idekerült "házi őrizetbe", hogy majd innen vasúton Bajára vigyék (ott van ennek az emléktáblája, tessék felkeresni!), ahol végleg elhagyva országát egy angol monitorra szált be, s utazása végállomása a Madeira-i száműzetés lett. Ezen a ponton találkozik egyetemes történelmünk a mai hajónkon lévő hajómániások hajózástörténetével.
Érdemes mindig megtalálni a kapcsolódásokat, mert azok művelnek, segítenek az élet, a múltunk viharaiban történő eligadozásban. 




Tihanyban nagy volt az élet. Az ügyes szezonzáró, szezonnyújtó rendezvény egyre nagyobb tömegeket vonz.


Szerettem volna végre, életemben először garda halat enni. Alapvetően halevő, halszerető vagyok, de szégyenkezve bevallom, erről a halfajtáról idáig nem hallottam. Mondják a "hadovában", hogy hetente legalább háromszor együnk halat, s nem lesz infarktusunk, s én hetente egyszer igyekszem is ennek eleget tenni, mindenféle képzeletbeli kitüntetéseket kiérdemelve, s persze közben zamatos hal falatokkal jóllakva, de a gardát mégsem ismerem. Műveletlenségem okozta belső fájdalmamat enyhítendő, a reggeli buszos, pálinkázós pihenőnél hosszan bambulom a pecás bolt kirakatába kitett hal-ismertetőt, de azon sincsen garda.
Miképp Tihanyban sincsen, elfogyott. Mindenütt, már az előző nap. Így a finom falatokat kínáló sátrak végig járása után marad a zamatos halászlé, utána a sült keszeg és süllő. (A süllő szerintem a hazai halak királya!) No de az ízek kínálata garda hiányában is magyarosan bőséges.




Utána jön kulturprogramként az apátsági templom egy imával a hazáért, magunkért, majd a szépséges keresztút végigjárása.


Még egy, a halak utáni szomjat enyhítő nagyfröccs, majd a novemberi, korai szürkületben, majd korai sötétben való Siófokra hajózás. UHHHH! De szép a Balaton ilyenkor is.




Kedves Utasok! Tessenek már átgondolni! Ez a mai út kb. 5-6000 Ft-ból megtehető lenne. Nem az utazásszervező pocakjának növelése végett, hanem a saját örömök okán érdemes volna jelentkezni. Higgyék el, 6000 Ft-al sem hízunk az Ön kontójára. Mi adunk valamit, egy kicsit reklámozzuk magunkat, Ön pedig gazdagabb lesz egy szép élménnyel. Mindeközben segítünk Tihanynak, és a sütő-főző vállalkozóknak. 
2012-ben is lesznek belföldi útjaink. Ezúttal sem a gazdagodás - az ilyen esetekben reménytelen - céljával. Jöjjön el, élvezze, s ne vegye zokon, ha kap egy erdélyi, kárpátaljai, délvidéki, más Közép-európai, balkáni utazásokat tartalmazó prospektust!
Hajrá belföld, hajrá Tihany, süljenek a halak! Mert itthon is jó!