2011. október 12., szerda

Hazatértünk a déli végekről

Lezajlott a Magyar Konyha Napja rendezvény Székelykevén. Csoportunk végigjárta a legnevesebb délvidéki látnivalókat, rámutatva az arra érdemes, híres helyekre.
M. Kati képe
Elkészült a káposztás csülökpörkölt is, igaz, az idei némi műhiba folytán elmaradt sajnos a korábbiaktól. (No ez nem a nagyon kedves Jenő, Miki barátaim, vagy a lelkes utasunk László hibája volt, sokkal inkább az enyém.) Bár volt aki szerint kár volt elárulnom a zsűrinek, hogy „kozmin” is került bele, mert észre sem vették volna, s tán közeledhettünk volna a „Gasztro-Parnasszus” lokális csúcsát jelentő „székeli” színpadhoz. Sebaj, jövőre egy jó velős-májas marhapörkölttel (a győri Bástya Kisvendéglő receptjével) felállunk a dobogóra. S külön öröm, hogy e jónevű ételt addig párszor gyakorlásból megfőzöm otthon, megannyi élvezetet szerezve szűkebb környezetemnek.
A Főzés Nagy Napján ismét sok érdekességet láthattunk. Egyre több a rendezvény vonzását erősítő résztvevő. Itt van mindjárt a szomszédunkban sátrat állító törökbecsei tésztagyártó cég, akiknek sötétsárga, szép száraztésztáiból végül elmulasztottam venni, most térhetek le valamikor a főútról kielégíteni kíváncsiságomat. Ők egy első világháborús, 1916-ban, ló vontatásra készült gulyáságyúban készítették ételeiket.

M.Kati képe
M. Kati képe
 A további látnivalókat csak futólag érzékeltem, amikor a rendezvény egy kis részén végigszaladtam valamiért a Dani Étterem konyhájára. Szerencsére ott volt cégünk kedves Főkönyvelő Asszonya, M. Kati, aki viszont remek képeket készített. Tőle kölcsönzök egy kis ízelítőt:

M. Kati képe
M. Kati képe
M. Kati képe
M. Kati képe
M. Kati képe
M. Kati képe
M. Kati képe
M. Kati képe
M. Kati képe
A részvételre szóló meghívásomat nagy örömömre elfogadó BASA Fogadó, (szerintem, s avatott gourmanok szerint is)  Erdély legjobb vendéglője (régi HON-os partner) természetesen székelykáposztát főzött. (Jó, persze, ők is tudják, hogy a székelykáposzta igazából Székely-káposzta, de ettől még lehet finom és divatos a Székelyföldön.) A "basások" egészen profin felfegyverkezve jöttek, ennek (is) megfelelően népszerű lett főztjük. 


Az utunk utolsó napjára szánt „kusturicás” kompolást (a Duna egyik legszélesebb szakaszán) ezúttal jobban előkészítettem. Tavaly ugyanis a meredek kavicsos parton – mert kiépített rámpa természetesen (és talán kicsit szerencsére) nincs – fennakadt a buszunk fara. Idén sokszor telefonáltunk a derék rácoknak, így beállították a nagyobb kompot, s nagy, frissen lapátolt kavics rámpafélén mehetett fel buszunk. Igaz, Attila, a mindent megoldó régi, jó buszos kolléga közölte, csukott szemmel áll fel rá, mert kizárt, hogy az alattunk is meghajló deszkák kibírjanak 16 tonnát. Aztán, amikor őt egy huszontonnás szénszállító követte, csak annyit mondott: - én marha, még kételkedtem. Pedig nem volt marha, csak tán túl sokat járt Nyugat-Európában (igaz, keleten is) és a Balkán mindenütt felbukkanó hihetetlenségei meglepik.


Ezután következett utunk azon része, amely számomra is új volt. Már a Fehértemplom melletti határnál fülig ért a román „szervek” szája, amikor meghallották, hová igyekszünk. Olyan kedvesek voltak, mintha régi barátok lennénk. Be kell vallanom, az is jól esett, hogy ezen a határon, ahol magyar csak elvétve fordul meg, amikor a román útdíjról számlát kértem, elég volt annyit mondanom, hogy HON, s a román hivatalnok bólogatva, mosolyogva befejezte a cég nevét. Nem dolgozunk hiába. :)
Hamarosan elértük Oravicát. A várost, ahol a mai Románia területén először létesült színház. Igen kérem, előbb, mint az akkoriban magyar Kolozsváron, vagy mint az akkoriban is román Bukarestben. Ezt a várost ma nem „fényeiről”, sokkal inkább a helységnévtábláról ismerjük meg. Sic transit gloria mundi.
Oravicán már többször jártam hazafelé Orsováról, magamban is, csoporttal is. Megkerestük a vasútállomást. Gócponti állomás, mégis elhagyatott. Szolgálattevő sincsen, a vágányok zömét benőtte a gyom. Ja kérem, régen volt az, hogy itt rendezték a Krassó-Szörényi érchegységből Trianon előtt a Duna menti Báziásra, később más román városokba tartó ércekkel megrakott vonatokat.
Felszálltunk a bájos, fapados kocsikba, s vártuk a „gépet”. 

Meg is jött egy „Dacia”. Nem olyan kicsi, mint a MÁV M43, vagy M47 sorozatú mozdonyai, hanem egy ún. Óriás Dacia. Kell is a Stájerlakanina felé vezető, helyenként 20 ezrelék emelkedésű pályára.
Az Oravicabánya-Stájerlakanina szakasz 33 km, menetrend szerint majd két órát megy a vonat. A szakasz egyszerűen megejtően szép. Tele alagúttal, viaduktal, erdőben, sziklák között kanyarog fel az egykoron stájer bányászokkal benépesített bányászvároskába, ahol ma már stájerek nincsenek, s ahol biztosan könnyebb a dolgozók százalékát mérni, mint a munkanélküliekét. Románia egyik nagyon szegény vidékén járunk. Az 1,5-2 órás élményért „horribilis” 350 Ft-ot kell fizetni. A vasút egyébként valamilyen védettséget is élvez, reménykedhetünk, hogy megmarad.




 És azoknak, akik komolyan gondolják (hogy egyszer felkeresik ezt a szép útvonalat):
És most vakarhatjuk "HON-os" fejünket: miként illesszük ezt a jövő évi programjainkba? Mert megérné, csak utána haza is kéne időben jutni. No, majd kitaláljuk.
Köszönet illeti a rendezvényért Székelykeve elöljáróinak és a Dani Étteremnek. A 2011-es székelykevei Magyar Konyha Napja számomra a következő módon foglalható össze: megyek 2012-ben is! Aki gondolja, jöjjön velem!