Kárpátalja mindig szép

 Imre Sándor kárpátaljai, técsői költő-idegenvezető barátunk, kollégánk hív minket szeretett szülőföldjére.

"Ahol én születtem

Meghalni is jó volna egyszer

Vihetnek lépteim bárhová

Szívem te innen nem mehetsz el"

Kárpátalja azon ritka földdarabkák egyike, amely mindig szép... Szép tavaszi virágözönben, nyári napsugárban, szüretelő őszben, és szép akkor is, ha hópelyhek díszítik magasztos csúcsait.
Kárpátalja a történelmi Magyarország keleti védőbástyájának legkeletibb csücske. Egy aprócska ékszerdoboza a Nagy Egésznek. Olyan ékszerdoboz, mely nélkül a Nagy Egész szegénységre van ítélve. Ez a föld hagyományos gondoskodásával és szeretetével átöleli az embert. Hívja, várja és megtartja.
Kárpátalja mindig szép....
Néha szomorúan szép, de még szomorúságában is csodálatos.
Csak az döntheti el, hogy ezek az állítások igazak-e, aki Őt szeretni tudja, akit gyökerek kötnek a hányattatott sorsú hegyek lábaihoz, vagy aki csak egyetlen egyszer is arra járt, (arra jár...) és látta saját szemével hogyan ölelik egymást lombok völgyek ölén, folyók kanyarulatában. Csakis az döntheti el, aki járt arra, ahol az árvizekkel szíven öntött nép ellopott ég alatt is tud és mer reménykedni; gyönyörködni tud a már márciusban lenyűgöző kökörcsin- és hóvirág-óceánban díszelgő hegyoldalakban és folyóparti rétekben.
Vajon lehet-e magasztosabb érzés mint ott VERECKÉN - letzekintve a magasból Árpádék értünk is megtett nehéz útjaira - elénekelni Nemzeti Himnuszunk?!
Kárpátalja annak mindig szép, aki arra járt, ahol Rákóczi, Széchenyi, Petőfi, Zrínyi Ilona, Munkácsy, Kazinczy, Dajka Gábor, Hollósy Simon és még sokan, de sokan mások éltek, alkottak, akikre mind büszkék lehetünk.

Kárpátalja mindig szép annak, aki átérzi, hogy nem csupán egy darabka köt minket össze történelmi értelemben ezáltal a földecske által. Ezen a földdarabkán ugyanis koncentráltan mesél a teljes magyar történelem.
Ide hívok mindenkit, aki tudja, érzi, vagy szeretné megérezni, mennyire megérdemli az Ung, a Latorca, a Tisza és a Talabor népe, hogy szeressék őt kettéhasított sorsával, szülőföldjének soha el nem múló ezerarcú bájaival.. Hívok mindenkit hóborította csúcsokhoz, pázsitos völgyekhez, csacsogó csermelyekhez, szelíd, hangoskodó erdőkhöz. Itt fel lehet fedezni, meg lehet ismerni az "ötágú síp" mostohagyermekét, a hatodikat: Kárpátalját.
Ide hívok én mindenkit újra és újra... Ide, ahol Bartók Béla cseperedett, ahol Hollósy nem csak festett, de menedéket, otthont talált, ide, ahol napvilágot látott az első költőnő, Petrőczi Kata Szidónia, ide, ahol br. Perényi Zsigmond vagyonát és életétt tette a magyar szabadság oltárára, ide, ahol Zrínyi Ilona szelleme és jelleme uralja Munkács várát, az őt átkaroló tájat, valamint a Verecke felé vezető, és Verecke felől a szívünkhöz vezető utat.

Ismét elment egy végvári kapitány

Igen, azt hiszem a „hír” ebbe a blogba is való.
A „hír” az, hogy elhunyt Főtisztelendő Hajdó István nyugalmazott főesperes.

Életemben igazából csak kétszer beszélgettem vele két mondatnál többet. Először talán 1985-ben, vagy '86-ban. A legsötétebb Ceausescu-korszakban. Gimnazistaként mentünk páran Erdélybe hátizsákkal, hegyen-völgyön át. Gyergyószentmiklóson bekopogtunk a plébániára, elmondtuk, anyaországi egyházi iskolás diákok vagyunk. A házvezető egy fogadószobába kísért minket. Az egész háznak, a fogadtatásnak olyan hangulata volt, minta a kopott utcácskáról belépve pár évszázadot, de legalább egyet visszamentünk volna. Olyan volt, mintha a küszöbnél megszűnt volna a Conducator rettegett uralma, mintha egy békés udvarházba értünk volna. Magas könyvespolcok, vastag függönyök, nehéz, hosszú asztal. Ennél ültettek le minket sorban, az asztalfő üresen maradt. Oda kisvártatva érkezett a főesperes-plébános, Hajdó István. Határozottan emlékszem, hogy nem reverenda, nem is papi civil volt rajta, hanem valamilyen súlyos, bársony köntös. Ahogy az egy udvarház uraságához illik. Itt voltunk hát a varázslatos Erdély, még varázslatosabb Székelyföldjén egy lófő uradalmában. Aki nem járt az akkori Erdélyben, ezt aligha érti – sajnos.
A főesperes úr zengő, kedves hangon szólt hozzánk. Kérdezett a hazai viszonyokról, kíváncsian méregette az anyaországi 16-17 éveseket. Ilyet akkoriban ő sem sokat láthatott. Nagy volt az elzártság, a kijutó „IBUSZ-csoportok” a legkevésbé sem egy plébániát kerestek fel. Talán azt is méregette, mit várhat tőlünk, magyar ifjúságtól az elcsatolt, megnyomorított magyarság. Lelkesedésünk, érdeklődésünk – attól tartok – csalfa képet mutatott neki. A valóság nálunk is szomorúbb volt ennél.
Kínált egy kis szíverősítőt is, jófajta, erős anyagot, majd mindegyikünk kapott tőle egy kis kerámia Szűzanyát a kisdeddel. Érdekes, akkor is és ma is modernnek, ugyanakkor ízlésesnek találtam ezt a kicsiny plasztikát. Ma is itt van a könyvespolcomon. Tömörítve jelenik meg benne annyi fontos érték.

Az élet néha rövid idő alatt is nagyot fordul.
Nem telt el 10 év, s Gyergyóba már „vállalkozóként”, azaz egy ott vállalkozást működtető cég (utazási irodánk jogelődje) dolgozójaként jártam sűrűn. A csapnivaló turisztikai színvonalon javítandó belevágtunk az egyik helyi „turisztikai komplexum” felújításába, bővítésébe. Itt alakultak ki Gyergyó első, a környezethez képest színvonalas szállásai, hogy pár éven belül sok – s be kell vallanom – sokkal jobb is kövesse.
Nagy megtiszteltetésnek vettük, hogy Hajdó főesperes úr elvállalta az étterem-motel megáldását. Beszédében szólt arról, milyen fontos a székelység megmaradása szempontjából a turizmus, a helyi munkahely. És milyen fontos nemzeti szempontból a folyamatos és tömeges érintkezés a nemzettestek között.

Hajdó István ezen a két alkalmon kívül sokszor előkerült. És sokszor nagyon negatívan. A negatív véleményeket mindig a helyiektől, köztük is a „hétköznapibb” emberektől hallottam. Ezek kiváltó oka az volt, hogy Hajdó István szigorú és következetes volt. Küzdött az erkölcsi elvek érvényesüléséért, tudta, a lazább élet a kisebbségi, „porladozó” székelységre még nagyobb csapás lehet. Egyszer, egy szilveszteri dínom-dánomunk előtt a hálaadáson hallottam mennydörögni: csak összeálltok mint az állatok, itt egy gyerek, ott egy gyerek, közben se család, se megélhetés, csak nyomor és elvándorlás.

Hajdó István volt a Gyergyószentmiklós nevű végvár kapitánya. Tudom, másutt is szolgált, de én - a fentiek miatt is – őt odakötöm. Védte a várat hősiesen, bölcsen. A vár népével igazságos és kemény volt. Nem a népszerűséget kereste, hanem a megmaradást jelentő utat járta, terelve maga körül népét.
Érdekes, illetve egyáltalán nem érdekes, mert sajnos egyáltalán nem lehet rajta csodálkozni, hogy én, az internetes portálokat naponta böngésző, érdeklődő olvasó csak több nap késéssel akadtam halálának hírére.
Kell a celebek büfizéséről szóló híreknek a hely.
Ilyen kort élünk. De nem adjuk fel, miként Hajdó István, a keményfejű székely sem adta fel soha.
Isten nyugosztalja!

Alig ismert szomszéd-szépségek

Az elmúlt hétvégén Dél-Csehországban jártam. Nem szokásos körutazáson, hanem egy "szakmai" úton. Az út fő célja a cseh tavakon a turisztikai hajózást végző, egykor Vácon gyártott, a tervezéstől az utolsó csavarig hazai kivitelezésű vízibuszok felkeresése volt. Mert ezeket ott nagyon megbecsülik és szeretik. Sőt, "újat" is vásárolnak, ha van eladó. Így került oda ismét egy a Balatonról, ahol azt selejtezték.
A hajós kirándulások mellett igyekeztem mindent megnézni, mi nagyon rövid időnkbe belefért. Várakat, városokat, hogy legalább impresszióim legyenek.

Összefoglalva azt lehet mondani: bámulatosan szép, rendezett és kulturált vidék. A rendezettség helyenként Ausztriához mérhető.
No és a látnivalók, műemlékek tömkelege. Könnyű nekik. Nem volt részük két évszázados háborúskodásban a törökkel, nem hengerelte őket végig a II. világháború. A 30 éves háború után csak a szocializmust kellett kibírják.

De menjünk sorjában!
Utunk első állomása a Brünntől nem messze lévő, a Jihlava folyócska felduzzasztásával létrejött Dalesice-i víztározó volt. A tavon 1 óra alatt megy végig a 301-es típusú VYSOCINA vizibusz.

 

 

A duzzasztó másik fele talán még lenyűgözőbb látványt tartogat.

A Francis turbinákkal működő erőmű a 60-90 m-es vízszintkülönbség mellett maximálisan 450 MW teljesítmény leadására is képes. Tiszteletre méltó méretek.
Szállásunk már a Vranov-i víztározó mellett volt.
Reggel, a csapat, lévén műszaki érdeklődésű is, egy helyi ezermester-féle ember TATRA múzeumában kezdett. Ámultam, s bámultam! Ismertem gyermekkoromból a TATRA darukat, teherautókat, tán még szippantós autó is volt ilyen, de a személyautókból csak egy-két modellről tudtam. Szeretettel néztem a gyűjteményt. A tulajdonos kicsit olyanféle lehet csehként, mint mi magyarként.
Pár kép a nagy múltú gyár autóiról, fénykorának szocialista csodáiról. Az elvtárs-szállítókról. Amelyek aztán még az 1990-es évek végén is készültek, általában kis szériában. Büszkén mesélték, hogy az első magyar FORMA I-es futamra TATRA mentőautók jöttek, mert azok olyan magas színvonalúak voltak. (Műszaki érdeklődésűeknek ITT VAN egy kisfilm, a járó TATRAPlan - alább a 3. kép - motorról.)

 

 

 

A Vranov-i víztározó mellett 3 vár is magasodik. Ezek közül mi a Bitov-it jártuk be.

A vár udvarán - "hála" az erős szélnek - hol erősödő, hol halkuló érdekes, afféle zenés-zúgás volt hallható. Ezt a gazdasági épület tetején elhelyezett szélkakasok (mi leneveztük őket szélkürtnek) csinálták. Feltételeztük, hogy a szélkürtök mindegyike másként van intonálva. A ház tetején láthatóak.

A várban az 1700-1800-as évek ízlésének megfelelő berendezés. A díszteremben brünni zenész hallgatók adnak - sajnos csak nagyon rövid - barokk koncertecskét. A vár egyik ura nagy vadász volt. Az ő kitömött vadállat, madár és kutyagyűjteménye egészen egyedülálló. És többünk szerint perverz. Kártyázó, söröző mókusok, beöltöztetett állatok. Hm....
A vár udvarán áll egy gótikus templom. Errefelé nem ritkaság, szinte minden faluban van egy.

Nem hagyhattuk ki a környék kimagasló "fényképező helyének" felkeresését sem. Itt alulról látjuk a bitovi várat. S itt fog járni a Balatonról idekerült vízibusz is.

A víztározó névadó települése, Vranov üdülőhely. Parti vendéglő-sor, nagy strand, sétahajók, csónakházak, vitorláskikötők, sporttelepek.

 

 

Egy vérszegény vegeta-húsleves, egy mikroszkópikus marhaszelet mellé tálalt közepes minőségű knédli, és ragyogó Pilsner sör elfogyasztása után felkerestük egykori balatoni hajónkat, a DYJE ex FÖLDVÁR-t.
A hajó tulajdonosa barátaim kedvéért odaadta nekünk a hajót egy sétaútra. A nagyon erős szél miatt sajnos nem tudtunk élni a lehetőséggel (lehetetlen lett volna kiállni havaria nélkül a kikötőből), de remek sörözős délutánt töltöttünk a hajón.
Igazán megható, hogy az új, cseh tulajdonos tiszteletünkre felhúzta a magyar lobogót, sőt, nemzeti színeink állandóak lesznek a tavon, mert a hajót piros-fehér-zöldre festette, és egy emléktáblát is elhelyezett rajta. (Műszaki érdeklődésűeknek ITT VAN egy kisfilm a járó CSEPEL motorról.)

 

 

A harmadik napon továbbutaztunk nyugatra. A júliusi 8-10 fokos "meleg", viharos szél, szakadó eső, no és a rendelkezésünkre álló idő nagyon szűkös volta miatt épp csak benyomások szerzésére nyílt módunk. Az első meglátogatott város Telc volt, a Világörökség része, Európa egyik legszebb főterével.

 

 

Ceské Budejovicéban csak egy vízibuszra jutott időnk. A személyzet meghallva származásunkat és érdeklődésünket, el sem akart minket engedni.
Cesky Krumlov, a környék másik éke. Ennyi műemlék ilyen kicsi területen tán még Rómában sincs.

 

Következő állomásunk a - talán arcunkra mosolyt csaló nevű - Lipnói Riviéra. A norvégos hangzású Frymburk főterén természetesen egy gótikus templom áll. Bemenni sajnos csak egy sűrű hálóig lehetett. A templomban épp gyakorolt egy orgonista. A templom ma szinte vízparti. A település lejjebb lévő részeit ellepte a víz a tározó feltöltésekor. Innen, az egykori dombtetőtől indult a hajó is, melyre sokszor méteres hullámok csaptak fel a valóban tóvá szélesedő vízen.

 

 

 

Nekem és pár barátomnak innen haza kellett jönnünk. A csapat nagyobbik része ment tovább. Én a cseh-osztrák határnál még "lőttem" egy szép épületegyüttest:

Jövőre lehet, ismét megpróbálkozunk egy Dél-csehországi körúttal. Lehet - mondom, mert korábbi tapasztalataink alapján nagyon nehéz eladni, azaz legalább a minimális létszámot összegyűjteni. Pedig a gyönyörű tájat járva egymást követi a látnivalók serege.

De nekünk Prága kell! Csak és egyedül, mindenkor. Pedig ez épp olyan rövidlátás és tájékozatlan ostobaság, mint amikor a Magyarországra beutazó turisták csak Budapestre mennek. Ne legyünk már mi is ilyenek!

Érdekes, sokszor végig sem gondoljuk, hogy a cseheknek és nekünk majd 400 éven át ugyanaz volt a királyunk. Bécsben közösen dolgoztak a cseh és magyar hivatalnokok, igaz a csehek, történelmileg "prudensebbek" voltak a Habsburg udvarnál, így számuk is jóval nagyobb volt a Kaiserstadtban.

Igaz, 1526 után két királyunk volt másfél évtizedig, majd volt egy erdélyi fejedelemségünk, de az ország egy részére, majd egészére igaz, hogy 1526-tól 1918-ig, Ferdinándtól Károlyig ugyanaz volt a királyunk. Mátyás idején kívül nem háborúztunk sokat. Csak aztán jött az 1919. évi rablóhadjárat, az országcsonkítás, jöttek a sebek. Majd a Benes-i dekrétumok, a kitelepítések, kegyetlenkedések, a máig ordító és ható, sőt jogrendbe illesztett igazságtalanságok. 

Persze az átlag cseh ma már ezen messze kívül áll, évezredes szomszédságból második szomszéddá lettek. A második szomszéd pedig előbb-utóbb mindig jó szomszéd. :)

Pár gyakorlati észrevétel: a cseh árszint nagyjából megegyezik a magyarral. Látványosan csak a sör olcsóbb, melyből sokféle van, de mind nagyon finom. A vendéglátásuk színvonala elmarad a hazaitól, de nem zavaró mértékben. Kárpótol minket a szinte mindenütt rendezett környezet.

Higgye el a Kedves Olvasó, itt a második szomszédnál, 4-5 órányi útra bámulatos dolgokat láthat. Nem kell mindig a világ túlsó felén keresnünk az élményeket!